22.rész

 Hűűha. :) Átléptük a 3000-ret. ^^

Nagyon köszönöm. ♥
A mai részben kiderül minden. Vagyis nem minden,

de ez részlet kérdés. Az egyik nagy kérdésre

mindenképp... xD
Szóval. Jó olvasást. Komizzatok légyszi! ^^
És még egyszer

köszönöm a 3000 oldalmegjelenítést és minden kommentet! ♥

Dátum: december 21. /szombat/
Téma: London ---> Itthon
Hangulat: olyan viii. :/ :)



      Hát. Nem most írtam. Bár nem történt semmi lényeges. Múltkor ott hagytam abba,hogy görcsöltem. Másnap még nem mentem suliba. Újra álmodtam,de nem emlékszem mire. Csapzottan,összehúzódva ébredtem fel. Az "ártatlan" görcs másnapra erős fájdalommá változott a hasamnál és a fejemnél is,ami napokig tartott. Nem tudtam mire vélni. Nem mondtam el senkinek,és próbáltam nem foglalkozni vele,de néha,ha hozzáérek még mindig fáj.
Szerdán már mentem suliba. Egyik szünetben mentem a büfébe,mire valaki elkapta a karom. A szorítás,a keze hidegsége rettentően ismerős volt. Megfordultam és Barnabás állt mögöttem. Kirázott a hideg.
       -Engedj el -mondtam neki higgadtan, mire gúnyosan mosolygott rám,de nem engedett.
       -Ne merj kiabálni -suttogta a fülembe. Eszemben sem volt. Tudom,mire képes. Elráncigált a lépcsőfordulóhoz. Senki nem volt ott,ami kissé aggasztott.
A falnak lökött. Fájt,de nem szóltam. Vadul rám vetette magát és megcsókolt. Karomat lefogta, és úgy csókolt. Rázott a hideg,a düh fortyogott bennem. A lábammal rátapostam a lábfejére,mire felordított. Elengedett és hátratántorodott. Elléptem tőle és gúnyosan mosolyogtam rá.
        -Nem végeztünk Kismanó! Holnap. Ugyan itt... -mondta és hátat fordított. Hitetlenül megcsóváltam a fejem és elfutottam. Nem szóltam senkinek.
 
     Másnap ugyan úgy elkapott,ahogy ígérte. A ráncigálás közben felhívtam Bent. Mikor hallottam,hogy beleszólt,megszólaltam:
       -Barnabás. Légy szíves engedj el!
       -Nem! Velem jössz.
       -De nem akarok. Nem vagyok a játékszered -mondtam,de már a lépcsőfordulóban voltunk. Karomat kitettem,és nem engedtem közelebb. Bosszúsan nézett rám.
       -Mit akarsz tőlem? Mit akarsz Barnabás?
       -Nem mit. Kit. Téged -húzta mosolyra a száját. Elkapta a karomat és magához húzott. Amennyire tudtam távol tartottam magamtól,de erős volt. Mikor a számhoz ért,lehunytam a szemem.
Közelebb húzott,aztán eltűnt. Jobban mondva nem eltűnt,hanem Bence taszította le rólam,majd behúzott neki egyet. Barnabás a földre rogyott, Ben elkapta a karomat és futni kezdett,engem is magával rántva. Az osztályteremig futottunk,aztán bementünk. Lihegve álltunk meg. Mindenki minket bámult,kérdő tekintetek sokasága meredt ránk. Bence felnézett és legyintett,ezzel mindent elrendezve.

      Minden nap vigyáztak ránk. Bellre a bátyja,rám pedig Bence és Áron,mivel Barnabás csak nem adta fel. Volt, hogy osztálytársait küldte ránk,esetleg valami külsős haverját.
Az ájulásaim is ritkultak, de volt,hogy rosszul lettem.
Ma viszont majdnem újra elájultam. Dom jött elém,mert előbb végzett a suliba,Tina pedig beteg. Szóval Dominikkal sétáltam haza. Minden tök nyugis volt,jót beszélgettünk. A kapuban elköszöntünk egymástól.
Aztán otthon minden megváltozott.
Apa tegnap mondta,hogy üzleti útra ment. Aha,csak az ajtó nyitva volt. Amikor a kulcsot a zárba tettem,nem fordult el. Az ajtó kinyílt és döbbenten néztem rá. A zár nincs felfeszítve,szóval kulccsal jött be. Elhátráltam. Automatikusan nyúltam a telefonomért és tárcsáztam. Második csengésre felvette:
       -Hello. Mondd.
       -Ben. Valaki van nálunk -mondtam riadtan.
       -Tessék? Mi,hol?! Mi van? Gondolom apud,nem?!
       -Bence. Nem! Apa nincs itthon. Valaki viszont van itt.
       -A francba is. A parkban vagyok. A legrövidebb idő is 10 perc,mire odaérek. Ne mozdulj. Bújj el a kertben,oké?! Be ne merj menni!! Nemsokára ott vagyok! -mondta és letette.

     Azt mondta,maradjak. De az ember életében nagyobb úr a kíváncsiság. Engem is az hajtott. Nagyobb volt a kíváncsiság,mint a félelem.
Az ajtóhoz léptem,majd halkan benyitottam. A konyha felől halk beszélgetést hallottam. Ismerős volt mind a 2 hang,de ilyen távolságból nehéz volt beazonosítani. Közelebb mentem, majd az ajtóban,ahol rájuk láttam, megálltam. A döbbenettől lefagytam, és szó szerint szájtátva néztem a 2 srácot, amint beszélgetnek. Észre se vették,hogy bejöttem. Arra eszméltem fel én is és a fiúk is, hogy a táskám hangos puffanással esett le a földre.
     -Dana! -mosolyodott rám az egyik. Nem válaszoltam. Csak bambán meredtem magam elé. Vagyis arra a srácra,aki eddig a háttal állt ült nekem. Most odakapta a fejét, nekem pedig könny szökött a szemembe. Elmosolyodott és felállt. A karját szétnyitotta, mire odafutottam és szorosan megöleltem. Olyan régen volt, hogy ezt megtehettem volna. Olyan régen öleltem meg,olyan régen szorongattam a kezeim között. Olyan régen éreztem a közelségét és az illatát. Bár azt ígérte, hogy minden szünetben haza jön, vagy én is kimehetek. Nem. Ez nem történt meg. Most mégis itt van, itthon, velem. Majdnem 3 hónap telt el azóta,ami nem hosszú, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Főleg az utóbbi egy hónapban. Vissza gondolni is szörnyű. Szememből a könny patakokban folyt, amivel összevizeztem a pólóját. De nem érdekelt. Annyi érdekelt, hogy ott van, velem és szorosan megölelhetem. Éreztem,hogy rám is lecsöppen pár könny. Ő is sírt.
     -Nem hiszem el -mondtam félig sírva,félig nevetve. -Ádii. Annyira hiányoztál. Nem hiszem el,hogy itt vagy. De... Hogyan? Én azt hittem nem mostanában jössz haza. Főleg a múltkori beszélgetésünk óta... -csuklott el a hangom. Keserűen mosolygott rám,majd ölelt újra magához. Így álltunk.
A bejárati ajtó hangosan vágódott ki.
    -Lex -kiáltotta Ben a nevemet. Belépett a konyhába,majd lefagyott. Amint és felfogta mi van,a bátyámhoz lépett,kirángatta az ölelésemből és az ajtó felé taszította. A döbbent tesóm semmit sem tudott reagálni, hagyva,hogy Bence kiküldje a saját lakásából. :D Még én is döbbenten néztem,ahogy Krisz is,majd elröhögtem magam.
      -Bence! Hagyjad!
     -Mi?! -nézett rám kérdőn. -De hát Barnabás haverjai,nem?!
     -Dehogyis! Nem ismered meg őket?!
     -Nem. Kellene?! -kérdezte és akkor jutott eszembe,hogy nem látta még a bátyám és Kriszt,csak Áron.
     -Bocs. Nem. Akkor állj -léptem oda melléjük,majd átkaroltam Ádit. Ben kérdőn nézett rám,majd arca furán változott át. Fagyosan futtatta végig a tekintetét Ádámon. Lassan bólintott és elindult kifele. -Nem is érdekel ki Ő?
    -Már tudom. És felfogtam. Csak nem tudom,miért nem mondtad el?!
    -Mit? -néztem rá összehúzott szemekkel.
    -Őt -mutatott Ádámra- Nem mondtad,hogy van barátod. Sőt... Hogy... Hogy ennyivel idősebb.
    -Micsoda? A barátom?? -kérdeztem elkerekedett szemekkel. Egyik pillanatban halál komoly fejjel, másik pillanatban fülsüketítő nevetéssel állok az ajtóban. Ádám csak mosolygott, Bence viszont kérdőn nézett rám és várta a magyarázatot,hogy mit nevetek. -Ben. Ő... Ő nem a barátom -töröltem meg a szemem -Ő itt Ádám,a bátyám,Ő meg Kristóf,a legjobb barátja.
   -Mi?!
    -Igen.
    -Úristen -motyogta- Én idióta barom. Hogy lehettem ilyen féleszű?
    -Ezt nem tudom. Ádám -fordultam oda testvéremhez- Ő itt Bence,az osztálytársam,az egyik legjobb barátom.
    -Aha. És miért akart kirakni a házamból? És ki az a Barnabás? -nézett rám értetlenül,mire kínomban elröhögtem magam.
    -Hosszú,majd elmondom. Sajnálom Ben,hogy iderángattalak. Megijedtem. Nem tudtam,hogy Ádi jött haza.
   -Semmi gond. De mondtam, hogy maradj az udvaron,nem?!
   -De. Sajnálom. Köszönöm -öleltem meg és adtam neki egy puszit. Miután elment,visszamentünk a házba.

     -Oké. Tartozol pár magyarázattal, drága Bátyám!
     -Szerintem is -szólt közbe Krisz,mire bólintottam. Nagyot sóhajtott.
     -Oké. Mit akartok tudni?
    -Öhm,mindent? -kérdeztem vissza.
    -Jójó. Nos... Miután odaértünk,elfoglaltuk a házunkat,amit Roxi szülei vettek,kifejezetten nekünk. Mi ennek nagyon örültünk,de második napon jött a bibi. Nem önszántukból adták, fizetni kellett érte. De nem pénzzel. Hanem különféle tárgyakkal,amiket úgymond el kellett lopnunk azoktól az emberektől akiket a szülei megmondtak. Ha nem tettük meg ránk törtek,ordítoztak, kínoztak. Minden második nap eljöttek, pontban este 7-kor és oda kellett adni,amit megszereztünk. Ugye ha nem tudtunk mit adni... -csuklott el a hangja. -Ezért nem tudtam hazajönni. Ezért nem akartam,hogy kigyere. Érted már,pici Alexom? Féltettelek. Mondtam,hogy London szörnyű. Vagyis nem. London csodálatos,csak ott élni,ahol mi voltunk,veszélyes.
    -És... -alig bírtam beszélni. A könnyeimmel küszködtem.- És most Roxi hol van?
    -Hjaj. Tegnap előtt,mondtam neki,hogy menjünk el innen. Menjünk el valahová vagy menjünk haza. De Ő nem akart. Nem mondta meg miért,de tudtam. Legalábbis sejtettem,hogy a szülei állnak a háttérben. Tud valamit róluk,ami fontos. Ezt el is mondtam neki,mire ideges lett,üvöltözött és szakított velem. Másnap reggel nem volt sehol. Kimentem a konyhába és az asztalon 2 boríték szerepelt. Felbontottam az elsőt, ami az ismerős kézírást tartalmazta. Roxi annyit írt: Szeretlek!
A másik levél tartalmasabb volt,de nem sokkal. A szülei írtak,hogy ha jót akarok Roxinak,magamnak és a családomnak, nem keresem a lányukat,eltűnök az életükből,el Londonból és hagyom őket. Ne menjek utána,mert megbánom. És a borítékban egy repülőjegy volt,haza. Magyarországra,az este 9-kor induló repülőre. Nagy-hatalmú befolyásos család Krollék és féltem tőlük Roxit,ugyan úgy,ahogy titeket is.Tudom mire képesek,a lányukat nem bántják,ha nem muszáj,viszont mást könyörtelenül. Ezért is jöttem haza, hogy nektek bajotok ne essen. Érted már Alex? Tudod miért voltam mindig olyan,mikor beszéltünk? -kérdezte már-már sírva. Nekem patakzottak a könnyeim,és némán bólintottam. Odafutottam hozzá,szorosan megöleltem. Milyen galád ember az,aki ilyet mer tenni??

    Kristóf elment,apa későn ér haza,így Ádámmal ketten voltunk. Miután lefürdött,bementem hozzá,de lesokkolt. Amikor megláttam, világos lett,hogy tisztán értettem a felszisszenését,mikor először öleltem ma meg. Egy szál törölközőben állt a szobájában, hasán hatalmas méretű lilás-sárgás folttal.
    -Dana! -szólt döbbenten.
    -Én... Nem akartam,sajnálom. -léptem ki a folyosóra és behúztam magam után az ajtaját. 2 lépéssel a szobámban voltam,és kulcsra zártam az ajtómat. Nem sírtam,csak ledöbbentem. Az ágyamra dőltem. Az ajtóm halkan megmozdult, de bejönni nem tudtak. Felültem,és néztem az irányba.
    -Alexa. Engedj be légy szíves -hallottam bátyám halk hangját.- Hadd magyarázzam meg!
    -Jó lenne -nyitottam az ajtót.- Mégis mi a franc van Ádám?? Mi az a bazi nagy lila folt a hasadon? - kérdeztem és egyáltalán nem túloztam. Majdnem az egész hasát színesre festette. Óvatosan értem hozzá, de nekem szorult görcsbe a hasam. Éreztem már ezt az érzést.
   -Oh... -túrt idegesen a hajába. Kidolgozott felsőtestén az izmok megfeszültek,arca is merev lett. Ebből láttam,hogy fogait összeszorította.- Emlékszel a legutolsó beszélgetésünkre?
   -Persze. Skype-on kameráztunk előtte és kiakadtál.
   -Igen. Akkor,aznap este jöttek Roxi szülei,de nem tudtuk megszerezni,amit kértek. Kaptunk 4 nap haladékot, ami alatt megpróbáltunk minden tőlünk telhetőt megtenni,de nem sikerült. Ez december 10-e volt,este 10 körül. Akkor jött fel hozzánk Agatha és Marcus, Roxi szülei. Mivel nem volt nálunk a cucc, Roxit elvitték magukhoz és bezárták 2 napra egy szobába, engem pedig megütöttek. Hasba térdeltek és tarkón vágtak,amitől elvesztettem az eszméletem. Egy pillanatra téged láttalak magam előtt, utána megszűnt a külvilág. Másnap reggel tértem magamhoz... -fejezte be, bennem pedig a felismerés lángja lobbant fel. Ezt szóvá is tettem.
   -Ádám... Ez...Ez nem csak veled történt meg -mondtam halkan.
   -Hogyan?!
   -Akkor este, csak gondolkoztam,miután lefeküdtem és nem sokkal később, erős fájdalmat éreztem a gyomromnál és a fejemnél. Mint akit leütöttek. Semmit nem észleltem a külvilágból,csak egy pillanatra ugrottál be Te. Aztán semmi. Napokig rettenetesen fájt azon a két ponton, mintha engem vertek volna meg, de tudtam hogy nem! Hisz akkor nem volt senki a szobámban -mondtam, és a bátyám hitetlenül nézett rám.
   -De. Hogyan? Aj Alex, annyira sajnálom -ölelt meg. Nem,egyáltalán nem haragudtam rá. Hogyan tehetném? Itthon van a bátyám,aminek rettenetesen örülök. 
    -De Roxi szülei nem magyarok?
    -Nem. Ha úgy vesszük,Roxi sem az. Elmondott mindent. 2008-ban szökött el tőlük,ide Magyarországra. Magyarosította a nevét,hogy ne találjanak rá. Ő eredetileg Roxane Chrols. Most,mielőtt elmentünk volna ki Londonba,akkor talált rá Agatha. Tudtam,miért megyünk ki,mármint hogy ott vannak Roxi szülei,de azt nem, hogy mit csinálnak vagy csináltak. Csak a lányt sajnálom. Szerettem, és még most is szeretem. De nem tudok tenni érte semmit. Ott kellett hagynom,ezt Ő is tudja. Nem tehettem mást.
   -Ádám. Bocs,hogy ezt mondom. Én örülök neki,hogy itthon vagy. Rettenetesen hiányoztál. El sem hiszed, mennyire. És annak is örülök,hogy megszabadultál tőlük. Imádtam Roxit,de ez beteges. Szeretlek bátyus.
    -Tudom. Egyáltalán nem tudnék rád haragúdni, kishúgom -mondta,olyan lágyan,de mégis hangsúlyozva ezt a szót.- Igenis tudom,mennyire hiányozhattam, mert Te is hiányoztál rettenetesen. Istenem, milyen nyálas ez az egész,de így van. Rettenetesen imádlak téged. Ez a szeretet beteges már -mosolyodott el halványan,én pedig felnevettem. Szorosan hozzábújtam és nem engedtem. Olyan jó volt érezni a közelségét,a melegségét,a szeretetét. Ezt mind megkaptam a barátaimtól és Blankától is,de mégis más ez az egész. A bátyámat,aki az életét adná értem,senki nem pótolhatja.

Miután elment aludni (napok óta tuti nem aludt normálisan), én is lefeküdtem,de nem tudtam elaludni. Örültem,hogy itthon van. Nem akartam mást,augusztus óta,csak hogy hazajöjjön. És most itt van,amit fel sem tudok fogni. Esküszöm. Soha nem engedem el. Szükségem van rá! ♥