40. rész

Sziasztoook! :D
Meghoztam az új részt, bár ebbe nincs semmi érdekes.

Viszont. Új év alkalmából ma két résszel készültem, ezért

olyan ÉJFÉL tájban nézzétek az oldalt, ha akarjátok/tudjátok, mert 

akkor hozom a kövi részt. :)

Az sokkal eseménydúsabb lesz. Na nem is húzom az időt.

Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Puszi :*

Dátum: február 16. /kedd/
Téma: Vivien és Zsombor
Hangulat: Boldog és szomorú



       Délelőtt mentem Márkhoz, így nem mentem iskolába. Reggel az ágyamon fekve a plafont bámultam, amikor kopogtak az ajtómon. Egy hangos "Gyere" kiáltás után Zsombi lépett be a szobámba.

      -Jó reggelt Húgi -köszönt a megszokott módon (az elmúlt időben rájöttünk, hogy semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy testvérek vagyunk, így húginak kezdett el nevezni, de nem bánom :) )
      -Neked is. Mizu? Ilyenkor már fent?
      -Tudtam, hogy ma mész tornára, de előtte beszélni akartam veled.
      -Igen? -kérdeztem meglepetten. -És miről?
      -Viviről.
      -Vivi?

Na igen. Viviről nem nagyon beszéltem az elmúlt időkben. Mióta a saját öccse (!!!) leütötte és hazahoztam ápolni, azóta eléggé jóba lettünk. Kiderült, hogy nem is olyan hárpia, mint én azt 2,5 éve tudom. Igazán klassz fej csaj. Elmesélt egy csomó mindent, hogy miért vált olyanná aki volt, hogy mi lett a szüleivel és a többi (ebbe most nem mennék bele részletesen). 2 nap után hazament az anyjához, mert már hiányolták, viszont az öccsével nem beszél, hiába hívogatja a fiú. Elég sokat járt át hozzánk, és Zsombival is rengeteg időt töltött. Nem szóltam nekik arról, hogy láttam a csókjukat, Ők sem beszéltek róla, így megmaradt abban a hitben, hogy csak ketten voltak. Ám de, ma miután Zsombi bejött....

     -Igen, Viviről szeretnék beszélni.
     -Mit kéne róla?
     -Hát... Ami azt illeti nagyon sokat -mondta, és már láttam rajta mi lesz ebből. Szeme csillogott, apró mosolyráncok jelentek meg körülötte, pedig arca komoly volt. És elpirult!!!!!
    -Hát, akkor hallgatlak -mosolyogtam rá biztatóan.
    -Nos, tudod... Öhm... -kezdte zavartan. -Amikor Vivi itt volt és ápoltuk... és Te elmentél bevásárolni... Nos, elcsattant egy csók közöttünk filmnézés közben -nyögte ki végre. Visszafojtott mosollyal néztem rá.
     -Igen? -kérdeztem tettetett döbbenettel.
      -Nos, aha...Meg, találkozgattunk, randiztunk, meg úgy minden... És, azt hiszem egymásba szerettünk. Nem is olyan rossz fej a csaj. És, hát. Most járunk -beszélt teljesen zavartan.
      -Zsombi. Nagyon örülök neki -mosolyodtam el, mert úgy tűnt, teljesen lefagyott. -A csókról pedig tudtam -vallottam színt. Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd elmagyaráztam neki.
      -Akkor nem bánod? -kérdezte félve.
      -Nem. Örülök nektek -mosolyogtam. -Már csak az én szerelmi életem kéne tudnom... -mondtam halkan, mire bánatos mosollyal nézett rám, majd kiment a szobámból, mert mély depresszióba estem. Bence bezzeg velem nem beszél. Váááááááááááá.................................

39. rész

Sziasztok!!
Meg is hoztam az új részt, és ezzel szeretnék nagyon sok

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET

kívánni minden Kedves Olvasómnak! :)
Elnézést, amiért a rész ilyen depisre sikeredett,

de kb. a hangulatom ingadozós részeiben nekem is ilyen, szóval

ne haragudjatok.

Nem is húzom tovább az időt, még 1X mindenkinek

Kellemes ünnepeket.! :)
Puszi :*

Dátum: február 7. /vasárnap/
Téma: 1 hetes kerülgetés
Hangulat: Őszinte



     1 hete, mióta a tónál Ben bevallotta, hogy szeret, azóta nem beszéltem vele, és még csak nem is találkoztunk. Nem akarok vele találkozni, de muszáj lesz. Márk is azt tanácsolta, hogy beszéljek vele, mert ez így nem mehet. Nem kerülhetem el életem végéig. Meg le is cseszett, amiért ilyen elméleteket szövök, hogy én valakinek a terhére leszek. Megmondta, hogy ugyan olyan ember vagyok, mint régen, annyi különbséggel, hogy lassabban járok. Hát, köszönöm. Ha pl. gyereket akarok, hogy fussak utána?? Nem, én ebből az életből nem akarok semmit... Apácának állok. Tényleg...:'D Jó, ez persze csak vicc volt. Azt sem lennék képes elviselni.

    Szóval ma, elszántam magam. A térdemen doboltam, amíg a telefon kicsöngött.
       -Igen? -hallottam meg mély hangját.
       -Szia -köszöntem halkan.
      -Lex -hangja döbbent volt. -Mi történt veled? Egész héten nem vetted fel a telefont.
      -Tudom, sajnálom. Viszont beszélni szeretnék veled. Át tudsz jönni holnap suli után?
     -Mit szólsz, ha még most átmegyek? Nem tart semeddig.
     -Rendben. Akkor várlak. Szia -és letettem.
Talán egy 20 perc múlva meg is érkezett. Zsombi nyitott ajtót és engedte be, majd küldte fel a szobámba. Mikor belépett az ajtón, én épp akkor jelentkeztem ki FACEBOOK-ról. Szótlanul leült az ágyam végébe és engem bámult, míg el nem rendeztem mindent. Nem mosolygott, arca komoly volt, viszont a szemén látni lehetett, hogy jól szórakozik a bénázásomon. Ja, hogy érthető legyen: a laptop töltőbe beleakadt a lábam, nem bírtam letenni a gépet. Utána meg leejtettem. Na mindegy. Nem ez a lényeg, tudom, hogy béna vagyok.

     -Mondd, mi a baj? -nézett rám aggódva.
     -Tisztázni szeretnék veled mindent.
    -Mi mindent?
    -Bence... Tudod miért rohantam el múltkor? -kérdeztem, mire megrázta a fejét. Elmondtam neki mindent. Minden egyes elméletemet ami csak eszembe jutott még múltkorról. Arcán döbbenet és elgyötörtség volt.
     -Lex... Ezt most Te sem mondod komolyan, ugye? Mi az, hogy nem élsz teljes életet? Dana, Te meg vagy húzatva, esküszöm -mondta elképedve a szavakat. És feltűnt, hogy Danának nevezett. Mióta ismer, soha nem szólított a szokványos becenevemen, mindig Lex voltam. Ez az első alkalom.
    -Sajnálom. Én akkor is így érzem -lehajtottam a fejem és a sírással küszködve bámultam a combomon lévő kezeimet.
     -Nézz rám! Nézz a szemembe és úgy mondd ki -hangja halk, mégis parancsoló volt. Az államnál fogva felemelte a fejemet, ezzel kényszerítve (megint), hogy a szemébe nézzek. Tekintetemet belefúrtam az övébe.
     -Én... Én nem akarok... Nem akarok senki terhére lenni -mondtam a szemébe (többé-kevésbé). Elfordította a fejét, majd szó nélkül felállt és az ajtóhoz sétált. A könnyeimmel küszködve néztem rá. Megállt és az ajtóból nézett vissza rám.

    -Felejtsd el akkor, hogy bármit is mondtam. Felejtsd el. Semmi közöd nem lesz hozzám, ne aggódj. Viszlát -és ezzel becsukta az ajtómat. Hallottam a lépcsőn a dobogást, ahogy lerohant, majd a bejárati ajtó csapódását is. Gyors kiültem az ablakba és pont láttam, ahogy a kaput is becsapja maga után és idegesen elviharzik. Addig bírtam. Patakokban kezdett el folyni a könnyem. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam. Amikor felvette, csak ennyit mondtam:
      -Gyere át. Szükségem van rád -és le is tette. Tudtam, hogy fél órán belül itt is lesz. És persze megint igazam lett.

     -Mi a baj?? -jött be a szobámba. Felpattantam az ablakból (mióta Ben elment, ott ültem) és a nyakába borulva sírtam. -Cssshh. Ne sírj. Mi történt?
    -Segítened keheell.
    -Persze, de miben?
    -Döhöntést ho-hozni -szipogtam. Leültünk az ágyamra és elmondtam neki is mindent. Azt is mi volt ma Ben-nel. Rosszallóan nézett rám. Rögtön tudtam, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. Le fog beszélni mindenről.
    -Nem mondhatsz le a normális életről! Hisz ugyan olyan ember vagy, mint bárki más. Mellesleg egy gyönyörű, fiatal, élettel teli lány.
    -Akinek a bal lába béna.
    -Nem béna. Az, hogy lassabban mozogsz még nem jelenti azt, hogy ne tudnál járni. Hát nézz magadra. Rá tudsz állni, nem?
    -De... -mondtam halkan.
    -Na. Bence meg szeret téged. És ezt akarod, nem?
    -De...
    -Akkor hajrá. Most Te voltál a ludas, Neked is kell jóvá tenned. Hívd fel.
    -De... -kaptam fel a fejem.
    -Igen? Mi de?! -nem szóltam. -Igen, én is így gondoltam. Most gondolkozz el, mit beszéltünk, aztán hívd fel szerencsétlen srácot és kérj tőle bocsánatot -enyhén rendre utasított, bár igaza volt. Komoran nézett rám. Azt hiszem kicsit sokkoltam a döntésemmel, bár sikerült minden eddig felépített falat ezzel lerombolnia. Azt a falat, ami nem tett volna nekem jót, és ebben is igaza volt. Egyszerűen mindig igaza van.

Az ajtóhoz lépett és már épp húzta volna be maga mögött, mikor eszembe jutott valami:
    -Ádi -kiáltottam utána, mire mosolyogva nyitotta vissza az ajtót. -Köszönöm. Te vagy a legjobb testvér a világon!
    -A húgomnak bármit. Szeretlek Alex. Rám mindig számíthatsz. Most pedig figyelj oda mit mondasz -bökött a telefonra, majd a fejét csóválva, ám de mosolyogva lépett ki a szobából.
Tárcsáztam (ma már nem tudom hányadszorra), de hirtelen oda lett minden önbizalmam. A telefontól ugyanis ezt a választ kaptam:"Sajnáljuk, a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Kérjük, ismételje meg később a hívását vagy a sípszó után hagyjon üzenetet."
 
Kikapcsolta a telefonját. Annyira megsértettem, hogy beszélni se akar velem. Ezt rettenetesen elcsesztem. Mérgemben még a telefonomat is eldobtam, ami darabjaira hullott szét, de nem érdekelt. Eldőltem az ágyamon, a telefont a földön hagytam és újra zokogásba kezdtem. Ma már másodszor ugyan az miatt...

38.rész

Sziasztook!
Van egy jó és egy rossz hírem. :S
A jó az, hogy meghoztam az új részt.
A rossz pedig az, hogy hamarosan befejezem, ezen kívül talán lesz még 5,

de még nem tudom.
Viszont a befejező rész után tervezek még 3 vagy 4 extra részt,

ami kicsit másfajta lesz, mint a többi, de az legyen meglepetés.

Na mindegy, nem is húzom az időt.
Jó olvasást, komizzatok légyszi!
Puszi :*
U.I.: Köszönöm a több, mint 8300 oldalmegjelenítést. :))

Dátum: január 30. /szombat/
Téma: Pár elcsattant csók és egy szerelmi vallomás?!
Hangulat: Hoppá... O.o "Emésztés" alatt



       Reggel az első utam a bevásárlóközpontba vezetett. Mivel az én kocsimat összetörtem ( :( ), Zsombi kölcsönadta az Övét. Ő otthon maradt, Vivire figyelni. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz jó "nővérke" :D. 
Délre végeztem, bevásároltam mindent, ami szükséges lehet otthonra. A bevásárlókocsit teljesen megtömve toltam ki az autóhoz. Kb. negyed óra volt, míg mindent bepakoltam a csomagtartóba, és végre indulhattam is haza. Jobban mondva... Hm. Az első Meki-ig el is jutottam. :D Nagyon éhes voltam, reggel óta nem ettem semmit, így 2 BIG MAC-kel, 2 SAJTBURGERREL és egy fél literes SPRITE-tal a tálcámon ültem le az egyik sarokhelyre. Innen pont ráláttam a TV-re, ahol éppen egy tehetségkutató ment. Érdeklődve bámultam a műsort, miközben elkezdtem kibontogatni az ételem. Esküszöm, csak annyit vettem észre, hogy vége az előadásnak (utolsónak egy kisgyerek páros volt, annyira gyönyörűen táncoltak, nagyon meghatottak :) ), és én mindent megettem... Csak bámultam magam elé. Ezt komoly mind én ettem meg?? Úristen... :O Enyhén elszörnyedtem, hogy komoly mindent elpusztítottam? Pedig nem volt rá más magyarázat. Mindent felfaltam. Ezek szerint tényleg nagyon éhes lehettem. Az idő is csak járt. Csak nekem nem tűnt fel. Olyan volt, mintha maximum fél órát ültem volna ott, ehhez képest 3-at, de mindegy. :D

    Végül is, valamikor hazakerültem. :D
Beálltam az autóval a garázsba, majd a szatyrokat megfogva indultam befele a házba. Tényleg halkan mentem be, nem is értem, hogyan tudtam. Lepakoltam a cuccokat a konyhaasztalra, majd levetkőztem. Elpakoltam mindent a helyére és úgy döntöttem, hogy mára befejeztem mindent, ledőlök egy kicsit a szobámban és zenét hallgatok meg netezek. 2 órát el is voltam vele, a gépemen talált kiskori képeket nézegettem, mellette hallgattam régi, magyar zenéket és így minden pompás volt. Kb. 6 óra tájban úgy döntöttem lemegyek a nappaliba megkeresni bátyámat meg drága vendégünket. Úgy gondoltam, hogy Vvit majd a nappali körül találom, Zsombit pedig a szobájában. Aha. Hát azt hiszem nagyot tévedtem. Mindketten a nappaliban voltak, a TV-ben bámultak valamilyen horrort. Ez még nem is lenne fura. Csak amit ez után láttam. Épp egy kaszabolós rész ment, mire Vivien összerázkódott, Zsombi elmosolyodott és a vállánál fogva átkarolta. A lány közelebb húzódott hozzá és a vállára hajtotta a fejét. Bátyám ránézett, majd elmosolyodva megemelte a fejét. Vivi is mosolygott. Egy puszi az arcra, majd még egy a... a szájra. Azt hittem képzelődöm. Többször megdörzsöltem a szememet, mintha így el tudnám hitetni magammal, hogy csak hallucinálok. De mikor kinyitottam szemeimet, rá kellett jönnöm, hogy nem csak képzelődöm. Vivi és Zsombi csókolóztak!!!! WTF? O.o Kicsit sokkolt. Hirtelen féltékeny lettem. De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem lehetek az. Hiszen Zsombor a BÁTYÁM! Nem több, mint a testvérem. El kellett hessegetnem a mindenféle rossz gondolataimat. Szabad emberek. Na mindegy. Szóval Ők ott meghitten ültek, én meg bambán bámultam rájuk, és fogalmam sem volt, hogy most mit is csináljak. A lábam rettenetesen fájt, ahhoz képest, hogy alig éreztem, de muszáj volt eltűnnöm. Kimentem az istállóba, felnyergeltem Black Heaven-t, majd felülve rá elvágtattam. Ki a tóhoz. Ben-nel és Ádámmal szoktam ide kijárni. Egy kedves kis tisztás is volt mellette. Ott rendeztünk egy csomó piknik partit. Kikötöttem lovamat, majd odavonszoltam magamat a partra. Leültem és a fagyos vizet bámultam gondolataimba merülve.
Miért nem élhetek normális életet? Nyomorék lettem. Ha akarnám, Zsombit hibáztatnám mindenért. De nem tehet róla. Én voltam a sofőr, miattam történt minden. A másik sofőr is miattam vesztette életét. Gyilkos lettem. Hogy leszek megint normálisan járóképes? Futni akarok, de nem tehetem. Nem tornázhatok. Kötött minden tevékenységem. :( Komolyan, hogy lesz így pasim?? Senkinek nem akarok később a terhére lenni. Nem állapot ez így. Lebénultam, és csak vonszolom magam ide-oda. Rettenetes. Eddig normálisan bele sem gondoltam. Szörnyen fáj. De nem a lábam. Mindenem fáj, lelkileg. A szívemben. Összeroppanok. Szükségem van valakire, aki mellettem áll. Mert bár ott vannak a testvéreim és a barátaim, mégsem olyan. Tényleg, hogy lesz barátom?? Nem fogok senki terhére lenni azzal, hogy engem kelljen ápolnia. Inkább elmegyek valami zárdába, vagy nem tudom... De ez így nem állapot.

      -Fel fogsz fázni -állt meg mellettem valaki, ezzel kizökkentve minden gondolatomból. Felnéztem rá, és mosolyogva húztam meg a vállam. -Mit keresel itt?
     -Csak, úgy jöttem. Kiszellőztetni a fejem. Na és Te?
     -Én is. Szeretek itt lenni. Minden szép innen. Na meg remekül lehet zenélni is.
     -Értem -néztem rá mosolyogva. Közel állt hozzám, éreztem azt a jellegzetes illatát. Hirtelen nőtt gombóc a torkomba. Azt sem tudtam mi történt. -Játssz valamit, kérlek!
    -De csak ha fel kelsz a földről -mondta, mire engedelmesen felálltam. Becipelt a legközelebbi faházba, majd begyújtott. Ekkor vettem észre, hogy teljesen átfagytam. -Mit szeretnél hallani?
    -Bármit. Valami szépet.
Abban a pillanatban rákezdett az ismerős dallamra. Máté Péter- Ez majdnem szerelem volt -ot kezdte el játszani, én pedig teljesen megbabonázva néztem és hallgattam. Hogy lehet valamit, ennyire gyönyörűen lejátszani? Ámultam és bámultam. Mesésebbnél mesésebb dalok szóltak, és egytől egyig mindet imádtam. Az eredetit is és ezt az előadást is.
      -Köszönöm -néztem rá hálásan. Mellettem ült, a szemembe nézve, a gitárt tartva. Elvesztem a szemeiben. Fejem fájni kezdett, szemeim megteltek könnyel, hasamban ütés szerű rándulást éreztem.
     -Lex, mi történt?? - tette le a hangszert a földre, és aggodalmas tekintettel nézett rám. Nem bírtam. Eddig ment. Sírni kezdtem és minden félelmemet elmondtam neki. Mindent. A bénulást is. Ő az egyetlen akinek eddig meséltem róla. Még Bella sem tudja.
A mellkasának dőlve zokogtam. Édes volt és ettől még jobban megrémültem. Mi lesz, ha ez csak egy színjáték és már meguntak engem? Hirtelen húzódtam el tőle. Reakciómat értetlenséggel díjazta. Csodálkozó tekintettel meredt rám.
     -Valami rosszat tettem? -kérdezte.
     -Nem. Csodálatos vagy. Köszönöm. Azt hiszem, velem van valami. Sajnálom -elfordítottam a tekintetem. Mellém ült, majd átkarolta a vállam. Államnál óvatosan megemelte a fejemet, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Nem mosolygott, de a szeme elárulta. Sarkában apró ráncok jelentek meg és hirtelen nagyon csillogni kezdett. Végig rám nézett. Tekintetét belefúrta az enyémbe és csak bámultuk egymást. Melegem lett. Közel hajolt, engem figyelt. Tudtam mit akar. Nem ellenkeztem. Szája már az enyémet súrolta. Finoman érintette, apró puszikat lehelt rá. Lehunyt szemmel álltam és vártam mi lesz. Kezemet a nyaka köré fontam, majd egy hosszú csókcsatába kezdtünk. Más volt, mint régen. Beleszédültem az egészbe, émelyítő volt. El is felejtettem hol vagyok. A gyomrom hirtelen 5 cm-esre zsugorodott össze és, mint aki ütést kapott, úgy nyílalt bele a fájdalom. De nem fájdalmas volt, hanem egész kellemes. Mi ez??? Állítsa meg valaki! Nem tehetem ezt. Nem bírtam betelni vele. Akartam, hogy csókoljon tovább.

     -Lex, én... -kezdte el a csók közben -Szeretlek -suttogta. Leblokkoltam. Még mindig finom puszikkal kényeztetett, de én döbbenten néztem magam elé. Óvatosan eltoltam magamtól.
    -Hogy... Hogy mi? -kérdeztem kikerekedett szemekkel.
    -Jól hallottad. Szeretlek. Őszintén. Szerelemből. Észre sem vetted.
    -Nem... én... Csak barátomként néztem rád, és soha semmi másnak -mondtam szomorúan.
    -Tudom -mosolygott haloványan. Olyan édes volt. Elvesztem a szemeiben. Gondolkodni is alig tudtam.
    -Ben. Öö... Fogalmam sincs mit mondhatnék. Sajnálom. Ezt nem tehetem. Kérlek ne haragudj -ezzel a mondattal lezárva minden témát, felálltam és elkezdtem az ajtóhoz bicegni.
    -Várj, most hova mész?
    -Haza. Szeretnék hazamenni.
    -Rosszat mondtam? -kérdezte ilyedten.
    -Nem. Dehogy. Nagyon kedves vagy. Csak ez nekem sok. Nem szerethetsz! Soha... Nem akarom tönkre tenni az életed. És ne gyere utánam -mondtam az utolsó mondatot halkan. Döbbenten állt a ház közepén és úgy nézett rám. Kiléptem a fagyos januárba, ahol majd megfagytam a kellemes meleg után, de nem érdekelt. Behúztam magam mögött az ajtót, odamentem Black Heaven-hez, majd felülve rá hazavágtattam. Nem volt kedvem senkihez.
       Ben vallomása után rájöttem, hogy tényleg nem érdemlem meg Őt, és senkit sem. Nem akarok senki terhére lenni, ezért nem szerethet. Egyszerűen nem lehet.

Mikor hazaértem, beköszöntem a konyhába Vivinek, majd a nappaliba apának és a lépcsőn összefutottam Zsombival is, szóval neki is odanyögtem valahogy egy sziát, majd bementem a szobámba és eldőltem az ágyon. Ezer gondolat cikázott a fejemben, de egyre sem akartam figyelni. Ez persze nem jött össze. Olyan kilenc körül úgy döntöttem, eddig bírtam. Elmentem fürdeni, majd a meleg pizsamámban belebújtam a jó meleg ágyamba és elaludtam.
A családommal és Ben-nel álmodtam...........

37.rész

Sziasztok!
Hát, meghoztam az új részt. Remélem tetszik. :)
Ja, és mivel kérték, itt van Márkról egy kép. Ő nem lesz olyan fontos

szereplője a sztorinak, ezért is nem akartam kirakni a főoldalra, így

ide hoztam róla egy képet. A képzeleteimben Ő ilyen!
Na, de nem is húzom az időt, jó olvasást! :*

Komizzatok légyszi! ;)

Márk :)

Dátum: január 29. /péntek/
Téma: Vannak még meglepetések...
Hangulat: Meglepett


       Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan lánynak, mint Vivien, szíve is lehet. Ma rettenetesen megsajnáltam, ami neki baromi jól eshetett. Igen, Vivivel voltak összetűzéseink, nem is kevés. Például mikor tavaly év végén elcsórta tesi után a mobilom és mindenkinek SMS-eket küldözgetett, ilyen ocsmányságokat. Vagy épp mikor "véletlen" leöntött az üdítőjével.
Vagy, amit soha nem fogok elfelejteni:
     "-Te mit keresel? -léptem a szekrényemhez, ahol éppen Vivi guggolt. Az ijedtségtől hátrált egyet majd megfordult.
-Semmit.
-Ahha... Én is úgy látom -röhögtem fel.
-A sminkcuccomat kerestem...
-Az én szekrényemnél? Na ne röhögtess... -aggodalom ült ki az arcára. Egyet lépett hátra, mire megbotlott a fogas lábában és elesett. Egyenesen bele a felmosóvödörbe. Amiben persze víz is volt. :D Fehér szoknya volt rajta, ami teljesen átázott. Sok mindenki megbámulta. Nem lettem volna a helyében az fix. :S"

      Az is emlékezetes mikor nyáron táborban voltunk.
"Ifi tábor volt a nyáron. Az utolsó napon 2 fős csoportokban kellett záróműsorokat előadni. Viviennel ketten voltunk a mi giminkből, és egyikőnknek sem volt kedve egy teljesen idegen emberrel összeállni. Ezért mi ketten voltunk. Tánccal és énekkel készültünk. Kaptam gitárt és fejre tehető mikrofont, Vivi énekelt és táncolt. A gitár be volt dugva az erősítőbe. A tánc egyik lépésénél Vivi nem figyelt és elbotlott a kábelben, aminek következménye az lett, hogy hatalmasat zakózott. Le a színpadról. Letörött a körme és megrándult a bal karja. Persze ezért is engem hibáztatott.
-Az a hülye gitár! Minek kellett az erősítő?? Anélkül szerencsétlenül játszol vagy mi? Istenem ennyire idióta embert. A Te hibád, ha most eltört a karom -kiabált velem az orvosi rendelőben. -Most nézd meg!
-Mit? -kérdeztem unottan.
-Nézd meg mit műveltél a körmömmel! Annyira hasznavehetetlen vagy. Annyi lett volna a feladatod, hogy gitározz. Ezt sem tudod baleset nélkül megcsinálni. Ahj... Nem is értem miért van oda érted mindenki. Bence is veled lóg, ahelyett, hogy velem lenne.
-Bence? -kaptam fel a fejemet érdeklődve. -Most mi köze ennek Benhez?
-Ajj... Ne játszd a hülyét! Vak az a fiú. Mennyivel több mindent tudnék neki adni, mint Te!
-Hogy mi?? Na jó, Vivi, nem akarom tudni mire gondolsz -és azzal ott hagytam.
-Neeee menj el! Hogy jutok vissza? Segítened kell! Daniella azonnal gyere vissza -sipítozta. Mint aki meg se hallotta, ott hagytam. Másnap az egész tábor Vivin röhögött. Kicsit megsajnáltam, de végül is ennyit megérdemelt. ^^"

Mindegy, ebből az emlékekből elég. Ritkán említettem Vivit, mert nem találtam fontosnak. Soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, viszont ma, ha nem látom mi történik és nem védem meg, azt hiszem örökre összetört volna és soha nem ismertem volna meg a valódi énjét.

          Reggel vidáman keltem, ugyanis tegnap előtt este kibékültem Zsombival. Bár még mindig gyenge érzéseket táplálok felé, és elméletileg Ő is felém, de már elfogadtam, hogy a bátyám.
      -Nem tudtad, hogy nem szabad. Nem tudtad, hogy a bátyád vagyok, így nem testvéri kapcsolat alakult ki köztünk Csak egy srácnak gondoltál, akivel lehet valami -mondta este. Minden szava igaz volt. Nem tudtam, hogy a bátyám, így nem tudtam rá testvéremként tekinteni. Nem volt az a 'rokon--> tilos!' érzés. Mert nem tudtam róla.
Szóval kibékültem vele és ezért a reggelem is jól indult. Egy világoskék garbót vettem fel, egy fekete, rózsás övvel, farmerrel és csizmával. Januárhoz (majdnem február) képest egész jó idő volt, a hó sem esett, a szél sem fújt, sütött a nap és még a madarak is énekeltek. Szóval minden remek volt.
A suli is hamar eltelt, a legtöbbet végigökörködtük Patrikkal (most volt ideje, mert Blan beteg), Bell rosszallóan nézett ránk, mikor nagyszünetben azzal szórakoztunk, hogy a kilencedikeseket ugráltatjuk ide-oda. Ben Gáborral beszélgetett (az együttes már csak a múlt, mert az én sok hiányzásom rátette a pontot az i-re. Így is hadi lábon álltunk már, soha nem volt időnk próbálni, a tanulás meg ezek mindent elvettek), Áron pedig eltűnt. Fogalmam sincs hova, de csak szünet végén jött oda hozzánk. Ugyan olyan csendes volt, mint eddig. Semmit nem mondott, de látszott rajta, hogy kicsit vidámabb, mint alapon lenni szokott.


          A délutánt Ádival töltöttem, bementünk a városba, könyvesboltba, mekibe, mindenhova. 7-kor jöttünk el, de neki mennie kellett melózni, így egyedül andalogtam haza (szó szerint...).
Épp lefordultam volna az utcánkba, amikor két veszekedő alakot vettem észre. Fiatalok voltak, azt rögtön láttam. Egy lány és egy fiú. Nem akartam foglalkozni vele, de míg az egyik pillanatban csak veszekedtek, addig a másikban a lány a hóban térdelt és csak a fiú egyik karja tartotta. Ha elengedi, a lány eldől.
       -Hé. Mit művelsz? -kiáltottam rá. Talán 40 méterre lehettünk egymástól. Ijedten kapta fel a fejét, arcán döbbenet cikázott zavarodottsággal vegyítve. Meglátott, elengedte a lányt és elfutott. -Ne menekülj! Mit képzelsz? -már mindegy volt. Nem hallotta. Amilyen gyorsan csak tudtam, odavonszoltam magam a hóban, görnyedten fekvő lányhoz. Elkezdett szitálni a hó, így gyorsan kellett cselekedni. Az arca egyik fele tiszta vér volt, ahogy beverte a járdaszegélybe, a másik pedig már lila volt a hidegtől. Még így, eltorzulva is felismertem. Nem más, mint Vivi feküdt a hóban.
       -Oh, a jó rohadt életbe... -és így tovább, szórtam a válogatott szidalmakat. Most kell ennek is lemerülnie... -Vivi...Vivien hallod?? Figyelj rám. Nem lesz semmi baj. Érted amit mondok? Ha igen, bólints egy aprót -arcra grimaszba torzult, de haloványan bólintott. -Fel kell állnod. Segítek... Valahogy -megemeltem a fejét és felültettem. Első lépésnek remek volt. Volt benne annyi erő, hogy még felálljon, így rám támaszkodva indultunk el hozzánk.
       -Zsombi! Segíts gyorsan -szinte már sírtam. Hangom kétségbeesett volt, így a fiú ijedten nézett ki a nappaliból. Arcán döbbenet futott végig, majd egy pillanat alatt felfogta, hogy mi van velem így átvette tőlem. Összerogytam. A bal lábam még mindig nem bírja, azt sem tudom, hogy értünk haza.
      -Dana! Jól vagy??
      -Én igen. Fektesd Vivit a kanapéra, majd told a tűzhöz. Majd megfagy -mondtam, mire Zsombi az ölébe vette és bevitte.
     -Gyere -jött vissza hozzám az előszobába, a karjába emelt és bevitt a nappaliba Vivien mellé, a fotelba.
     -Köszönöm. Kérlek hozz forró vizet, törölközőt és a kötszeres dobozt. Utána meg teát, de melegen!


Elment és egy pár perc múlva a kért dolgokkal tért vissza. Addig én levetkőztettem pulcsira és nadrágra.
    -Vivi, kérlek ülj fel. Muszáj, hogy rendbe hozzunk -mondtam neki lágyan. Könnyek folytak a szeméből. Segítséggel ugyan, de felült. Látni lehetett a szemén, hogy szédül és nem érzi jól magát.
    -Kicsit csípni fog, de le kell mosni és fertőtleníteni. Előre is, ne haragudj -bólintott. A törölközőt beleáztattam a vízbe, mire az átitatódott. Óvatosan Vivi arcához emeltem és elkezdtem letisztítani. Arca erős grimaszba torzult, ebből tudta, hogy kellemetlen neki. Mikor végeztem (teljesen lemostam, hogy ne maradjon véres) kentem rá neki fertőtlenítőt, majd kötszerrel leragasztottam. A fél arcát a fehér géz takarta el. Odaadtam neki a bögre teát, mellé pedig egy fájdalomcsillapítót is. Elfogadta és megitta az összes teát. Miután lezuhanyozott (adtam neki egy pizsamát. Tuti nem engedem haza ilyen későn), bevezettem Blan szobájába, hogy akkor ott alszik. Húztam neki tiszta ágyneműt, majd miután végzett beültünk beszélgetni.
    -Köszönöm -mondta halkan, lesütött szemekkel.
    -Semmiség.
    -Miért tetted?
    -Mert bajban voltál. Nem sokat láttam, de azt igen, hogy szükséged van segítségre -mondtam neki kerek perec.
    -De én annyi mindent tettem veled. Te mégis megmentesz. Dana, el sem hiszed, mennyire hálás vagyok. Köszönöm -mondandója vége már a sírásba fulladt. Most először hívott Danának, és láttam rajta, hogy minden szavát komolyan gondol.
    -Cssshh. Nem kell megköszönni. Ez természetes -mosolyogtam rá halványan. -De most magyarázz meg nekem valamit. Ki volt az a srác?
    -M-m-miért? -kérdezte félve.
    -Nem, semmi. Ne aggódj. Csak kíváncsi vagyok ki volt aki így bánt veled.
    -Az öcsém -mondta annyira halkan, hogy épp csak meghallottam.
    -Ki? Az öcséd? -kérdeztem, mire bólintott. -De hát miért?
    -A szüleim válnak, Roli pedig nem bírja ezt elviselni. 16 éves, lassan felnőtt, de akkor sem bírja. Apa elköltözött a múlthéten, vele ment Roli is. Ma találkoztunk délután és elmesélte, hogy apa már túllépett, mindenféle nőket visz fel a lakásra. Öcsém el akar menni, de anyához sem akar jönni, így valamit ki kell találni. Már a tegnap estét sem töltötte otthon. Az egyik haverjánál aludt. Mellé még ivott és drogozott. E miatt veszekedtem vele, amikor Te megjelentél. Nem volt teljesen tudatánál, amikor megütött. Ahhoz képest, hogy fiatalabb nálam, sokkal több erő van benne. Tuti nem akart ekkorát ütni, csak nem volt tisztában az erejével. De...de miért futott el? -újabb könnycseppek futottak végig az arcán.
    -Ne, ne sírj. Vedd be! Altató. Aztán pihenj. Rád fér.
    -Köszönöm... Még egyszer.
    -Nincs mit -rámosolyogtam, majd kimentem.

Nem akart a fejembe férni, hogy hogy képes valaki ilyenre?! Főleg, a saját nővérével. Lehet, hogy nem volt beszámítható, de azt mégis tudta, hogy mit csinál és kivel... Vagy nem?! Mindenesetre megsajnáltam szegény lányt. Nem lehetett neki sem fenékig tejfel az élete...

36.rész

Sziasztok!
Ez egy kitöltő rész, ezért 2 napot hoztam egyben.
Nem lett a legjobb. :/ Viszont hamarosan jövök. :)
Jó olvasást. :*

Dátum: január 5. /kedd/
Téma: Egy hónap
Hangulat: Fura


      Egy hónap. Kerek egy hónapja volt a baleset, és ezt az időt végig a kórházban töltöttem. Lemaradtam mindenről.
Egy hete kezdtük el a fizikoterápiát. Nem, még mindig nem tudok normálisan járni, és rettenetesen félek, hogy ezek után soha nem is fogok. Persze az orvosok és mindenki más is nyugtatni próbál, hogy ne gondoljak rögtön a legrosszabbra. Tudom, hogy gyakran túlreagálom a helyzeteket, de akkor is félek, és ez szerintem érthető.
     -Dana, kérlek -könyörgött már vagy egy fél órája a doki. Egy fiatal, kb. 25 éves srác a gyógytornászom, vagy a fizikoterapeutám vagy mi.
     -Nem!!
     -De mégis miért?
     -Nem akarok még egy kudarcba fulladt kísérletet -mondtam határozottan. Tegnap sem, tegnap előtt sem, se az előtt nem sikerült megállni mind a két lábamon. A bal oldalit egyáltalán nem érzem. Csak vonszolom magam, vagy tolószékben kitolnak, ha ki szeretnék menni az udvarra.
     -Soha nem fogsz járni, ha meg sem próbálod. Kérlek gyere már! Tornáztatni kell Te is tudod.
     -Ajj. Hagyjál már -kiabáltam rá szegény srácra. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
     -Nem -jelentette ki.
     -Tessék?
    -Jól hallottad. Gyere -az ágy mellé lépett, leszedte rólam a takarót. Bal kezét a térdhajlatom alá rakta, a másikkal a hátam alá nyúlt, majd felemelt. Azt se tudtam mit csináljak, a nyakába kapaszkodtam.
    -Márk!! Engedj el! Hallod -halkan kuncogtam. Elkezdtem ütni a hátát, de szorosabban fogott. Már röhögtem, mire letett a tolókocsiba. -Szemét vagy -azzal a lendülettel hozzávágtam a legközelebbi tárgyat, ami egy párna volt. Hááát. Dobtam már erősebbet is. Igaz, hogy az arcába repült, és amikor leesett a földre, az arca nagy, kerek szemeit mutatta, amivel engem bámult. Majd hirtelen hangosan felröhögött. Nem tudtam elképzelni mi ilyen vicces.
    -Ennyi?? Ennyit tudsz ütni?? Komoly? -röhögött.-Na menjünk inkább és eddzük ezt!
Szóval így történt, hogy ma is bementem tornára, de megint elestem. Komolyan mondom, már fáj a fenekem ettől a sok eséstől. :D
      Elméletileg még 2 hét itt bent, aztán hazamehetek. Már nagyon várom. Meguntam az életemet is itt bent. Igaz, hogy volt bent egy csomó mindenki. Ádám és Blanka minden nap itt dekkolt, és információim szerint Zsombor is, de hozzám nem jött be. Bence minden második napon, Bell minden harmadik napon, Patrik akkor amikor épp kedve volt, Tina és Dom szinte folyton itt akart lenni, Áron pedig nem tudott mit kezdeni magával, ezért Ő is bent volt. Imádom a barátaimat.
Nagyon mennék már haza. Mindent várok.
Várom, hogy járhassak, friss levegőt szívhassak, és a kertemben lehessek. Vagy Black Heaven mellett. Már hiányzik a lovam, és az is, hogy lovagolhassak. Igaz, hogy Ádi elvitte párszor meglovagolni, de az még sem ugyan az. Nem az Ő lova. Hanem az enyém.
 Na, majd meglátjuk mi lesz két hét múlva. Hazamehetek végre?? Nagyon remélem...

 ***

Dátum: január 20. /szerda/
Téma: Haza
Hangulat: Boldog és szomorú


    -A zárójelentés. Sajnálom -mondta a doki, amikor behozta a papírjaimat. Ma végre már otthon. *.* Soha nem vártam még semmit ennyire. Bár, Zsombival való találkozást el akartam kerülni, de persze ez nem lehetséges. Na mindegy. Szóval a doki behozta a papírjaimat. Nem. Még mindig nem érzem a bal lábamat. Néha még a karomat sem. Rögzítőt kaptam, aminek a segítségével valamennyire tudom emelni a lábam, de leginkább csak vonszolom. Kétnaponta kell Márkhoz járnom tornára, ahová már vagy 3-an el akarnak kísérni.
Otthon sírtam. Akármennyire is rossz ezt bevallani, elsírtam magamat. A szobámban ültem és zokogtam. A lábam mindenhez betette a kaput. Normális életet akarok élni, nem egy nyomorékét. Már holnap megyek iskolába. Megmondtam Ben-nek hogy nem akarok szánakozó tekinteteket, remélem elintézte.
Tegnap Martina sírva hívott fel. Bence szakított vele. Igazából meg sem lepődtem, tudtam, hogy Bence ilyen lesz. Szeretem Bent, a legjobb barátom, de akkor is. Tina rettenetesen kiborult, talán egy óra elteltével végre meg tudtam nyugtatni, hogy nem Bence a számára ideális ember. Talál jobbat.
A jobbról jut eszembe.
Zsombor itthon megint egy csokor rózsával várt és bocsánatomért esdekelt.
Itt telt be a pohár. Ekkor folyt végig az első könnycsepp a szememen, amit aztán ezer másik követett.
Ádi mellém lépett és az ölébe emelt, úgy vitt fel a szobámba és fektetett le az ágyra. Hiányzott már ez a hely. Az ismerős illat, az ismerős tárgyak és érzések. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen nagy honvágyam volt.
Az egész napot Ádámmal töltöttem, csak vele és senki mással. Blan tudta, hogy a bátyámra van most szükségem. Elfelejtette velem az eddigi rosszakat és nevettetett. Hálás vagyok neki.
       -Szeretlek kicsi Alexom -mosolygott rám vissza az ajtóból. Szeme az egész szobát betöltően ragyogott. -Jó itthon látni.
       -Köszönöm, bátyus -kacsintottam. -Jóéjt.