36.rész

Sziasztok!
Ez egy kitöltő rész, ezért 2 napot hoztam egyben.
Nem lett a legjobb. :/ Viszont hamarosan jövök. :)
Jó olvasást. :*

Dátum: január 5. /kedd/
Téma: Egy hónap
Hangulat: Fura


      Egy hónap. Kerek egy hónapja volt a baleset, és ezt az időt végig a kórházban töltöttem. Lemaradtam mindenről.
Egy hete kezdtük el a fizikoterápiát. Nem, még mindig nem tudok normálisan járni, és rettenetesen félek, hogy ezek után soha nem is fogok. Persze az orvosok és mindenki más is nyugtatni próbál, hogy ne gondoljak rögtön a legrosszabbra. Tudom, hogy gyakran túlreagálom a helyzeteket, de akkor is félek, és ez szerintem érthető.
     -Dana, kérlek -könyörgött már vagy egy fél órája a doki. Egy fiatal, kb. 25 éves srác a gyógytornászom, vagy a fizikoterapeutám vagy mi.
     -Nem!!
     -De mégis miért?
     -Nem akarok még egy kudarcba fulladt kísérletet -mondtam határozottan. Tegnap sem, tegnap előtt sem, se az előtt nem sikerült megállni mind a két lábamon. A bal oldalit egyáltalán nem érzem. Csak vonszolom magam, vagy tolószékben kitolnak, ha ki szeretnék menni az udvarra.
     -Soha nem fogsz járni, ha meg sem próbálod. Kérlek gyere már! Tornáztatni kell Te is tudod.
     -Ajj. Hagyjál már -kiabáltam rá szegény srácra. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
     -Nem -jelentette ki.
     -Tessék?
    -Jól hallottad. Gyere -az ágy mellé lépett, leszedte rólam a takarót. Bal kezét a térdhajlatom alá rakta, a másikkal a hátam alá nyúlt, majd felemelt. Azt se tudtam mit csináljak, a nyakába kapaszkodtam.
    -Márk!! Engedj el! Hallod -halkan kuncogtam. Elkezdtem ütni a hátát, de szorosabban fogott. Már röhögtem, mire letett a tolókocsiba. -Szemét vagy -azzal a lendülettel hozzávágtam a legközelebbi tárgyat, ami egy párna volt. Hááát. Dobtam már erősebbet is. Igaz, hogy az arcába repült, és amikor leesett a földre, az arca nagy, kerek szemeit mutatta, amivel engem bámult. Majd hirtelen hangosan felröhögött. Nem tudtam elképzelni mi ilyen vicces.
    -Ennyi?? Ennyit tudsz ütni?? Komoly? -röhögött.-Na menjünk inkább és eddzük ezt!
Szóval így történt, hogy ma is bementem tornára, de megint elestem. Komolyan mondom, már fáj a fenekem ettől a sok eséstől. :D
      Elméletileg még 2 hét itt bent, aztán hazamehetek. Már nagyon várom. Meguntam az életemet is itt bent. Igaz, hogy volt bent egy csomó mindenki. Ádám és Blanka minden nap itt dekkolt, és információim szerint Zsombor is, de hozzám nem jött be. Bence minden második napon, Bell minden harmadik napon, Patrik akkor amikor épp kedve volt, Tina és Dom szinte folyton itt akart lenni, Áron pedig nem tudott mit kezdeni magával, ezért Ő is bent volt. Imádom a barátaimat.
Nagyon mennék már haza. Mindent várok.
Várom, hogy járhassak, friss levegőt szívhassak, és a kertemben lehessek. Vagy Black Heaven mellett. Már hiányzik a lovam, és az is, hogy lovagolhassak. Igaz, hogy Ádi elvitte párszor meglovagolni, de az még sem ugyan az. Nem az Ő lova. Hanem az enyém.
 Na, majd meglátjuk mi lesz két hét múlva. Hazamehetek végre?? Nagyon remélem...

 ***

Dátum: január 20. /szerda/
Téma: Haza
Hangulat: Boldog és szomorú


    -A zárójelentés. Sajnálom -mondta a doki, amikor behozta a papírjaimat. Ma végre már otthon. *.* Soha nem vártam még semmit ennyire. Bár, Zsombival való találkozást el akartam kerülni, de persze ez nem lehetséges. Na mindegy. Szóval a doki behozta a papírjaimat. Nem. Még mindig nem érzem a bal lábamat. Néha még a karomat sem. Rögzítőt kaptam, aminek a segítségével valamennyire tudom emelni a lábam, de leginkább csak vonszolom. Kétnaponta kell Márkhoz járnom tornára, ahová már vagy 3-an el akarnak kísérni.
Otthon sírtam. Akármennyire is rossz ezt bevallani, elsírtam magamat. A szobámban ültem és zokogtam. A lábam mindenhez betette a kaput. Normális életet akarok élni, nem egy nyomorékét. Már holnap megyek iskolába. Megmondtam Ben-nek hogy nem akarok szánakozó tekinteteket, remélem elintézte.
Tegnap Martina sírva hívott fel. Bence szakított vele. Igazából meg sem lepődtem, tudtam, hogy Bence ilyen lesz. Szeretem Bent, a legjobb barátom, de akkor is. Tina rettenetesen kiborult, talán egy óra elteltével végre meg tudtam nyugtatni, hogy nem Bence a számára ideális ember. Talál jobbat.
A jobbról jut eszembe.
Zsombor itthon megint egy csokor rózsával várt és bocsánatomért esdekelt.
Itt telt be a pohár. Ekkor folyt végig az első könnycsepp a szememen, amit aztán ezer másik követett.
Ádi mellém lépett és az ölébe emelt, úgy vitt fel a szobámba és fektetett le az ágyra. Hiányzott már ez a hely. Az ismerős illat, az ismerős tárgyak és érzések. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen nagy honvágyam volt.
Az egész napot Ádámmal töltöttem, csak vele és senki mással. Blan tudta, hogy a bátyámra van most szükségem. Elfelejtette velem az eddigi rosszakat és nevettetett. Hálás vagyok neki.
       -Szeretlek kicsi Alexom -mosolygott rám vissza az ajtóból. Szeme az egész szobát betöltően ragyogott. -Jó itthon látni.
       -Köszönöm, bátyus -kacsintottam. -Jóéjt.