41.rész

 Sziasztok!
Először is. NAGYON NAGYON sajnálom a késedelmet.

Új év alkalmából tegnap negyed 1-kor fel is raktam az új részt,

de nem mentette el a normálisat, ezért le is szedtem.

Elveszett az egész, és most volt időm újra írni, de

förtelmes lett. Az eredeti milliószor jobb volt, de sajnos 

nem tudtam ugyan úgy megfogalmazni. :(

Na mindegy. Jó olvasást.
És boldog új évet kívánok mindenkinek. :)

Puszi :*
U.I.: Köszönöm a több, mint 9000 oldalmegjelenítést. :)

Dátum: február 25. /csütörtök/
Téma: Itt kezdődnek a bonyodalmak....
Hangulat: "Miattam?? Oké, akkor menj a pokolba...!"




      A mai napot megint a kórházban kezdtem, Márknál gyógytornán. Persze, megint fújta a magáét amiért nem akartam azt csinálni amit Ő, de már oda sem figyeltem rá.
         -Daniella, én megőrülök tőled -mérgelődött. Olyan volt, mint egy 5 éves. Felhúztam az agyát, majd karba font kézzel levágta magát az egyik székre. Durcás arcát látva akaratom ellenére felnevettem. Odasétáltam hozzá, majd átölelve egy puszit nyomtam az arcára. -Nehogy azt hidd, hogy most sok mindent elértél. Akkor is elegem van belőled.
        -Hát, sajnálom. Megtettem amit tudtam. Akkor én megyek is -léptem az ágyhoz és felkaptam a táskámat, majd az ajtó felé indultam.
        -Mégis hová mész? -lépett rögtön az ajtó és közém.
        -Hát, el.
        -De miért? Még nem végeztünk. Még van fél óra a tornából -nézett rám értetlenül. Megadóan ledobtam a táskámat a földre, majd megadva magam visszasétáltam a tornaeszközökhöz. Szófogadóan ledolgoztam azt a fél órát, Márk kiment, én pedig elkezdtem átöltözni. Úgy terveztem, hogy mielőtt hazamennék beugrok Szofihoz. Ó igen, Szofi. Ő egy 9 éves kislány, aki karácsony óta itt bent fekszik. Szülei ritkán látogatják. A jobb karja teljesen lebénult és elég nagy esély van arra is, hogy a bal lába is le fog. Elütötte egy autó, amikor a szülei nem figyeltek rá. Szóval mindegy. A kávéautomatánál álltam, amikor éreztem, hogy valaki a távolból figyel. Érdeklődve néztem körbe, akkor láttam meg a 9 éves, szőke, hosszú hajú, kék szemű lányt. Rettenetesen szép gyerek volt. Könnyel a szemében nézett rám, majd elfordult és elindult a folyosón. Lépni sem tudott. Megesett rajta a szívem.

"-Tessék, ez a tied -mondtam, felé nyújtva a most vett forrócsokit. -Ne aggódj, most vettem az automatából.
 -Köszönöm -szólt halkan és elvette a forró poharat."
Megígértem neki, hogy meglátogatom még, szóval úgy terveztem bemegyek ma hozzá.

Miután felöltöztem és elköszöntem Márktól Szofi szobája felé vettem az irányt. Közben megakadt valamin, illetve valakin a szemem, de betudtam annak, hogy biztos csak képzelődöm, így nyugodtan sétáltam tovább. Szofit az ágyon találtam és sírt. Nem tudtam elképzelni mi a baja, de amint odaértem hozzá....
        -Szofi, édes. Mi a baj? -kérdeztem aggódva. Megemelte a fejét majd kisírt szemekkel nézett rám.
        -Danaaa -ölelt át. -A lábam... A lábam végleg lebénult. Nem fogok járni -zokogta. Nekem is könny futott a szemembe.
Kb egy órán keresztül próbáltam nyugtatni, kevés sikerrel, de nekem mennem kellett. Megígértem neki, hogy majd még bejövök hozzá.
A folyosón sétáltam, meredten bámultam magam elé.

      -Jaj, ne haragudjon -szabadkoztam, amikor véletlen nekimentem valakinek. Megfordult, és abban a pillanatban földbegyökerezett a lábam. -Te... Te mit keresel itt? -kérdeztem. Közönyösen felemelte a kezét, amin hatalmas kötés volt. Döbbenten néztem rá. -Na jó, mégis mit műveltél?
     -Kettétörtem az ajtómat. Aztán a falat is megpróbáltam -mondta halál lazán, nekem meg kikerekedtek a szemeim.
     -De mégis miért?
     -Miattad -közölte egy szemrebbenés nélkül.
     -Miattam?
     -Igen. Tudod, elegem van belőled. Idegesített, hogy amikor megcsókoltalak minden közöny nélkül csókoltál. Idegesített, de elviseltem, hogy összejöttél Zsomborral. Idegesített, hogy rohadtul jobban érezted magad az Ő társaságában, mint az enyémben. Még most is idegesít az, hogy már senkivel nem töltesz annyi időt a barátaid közül, mint régen. Idegesít, hogy megváltoztál a baleset után. És az idegesít a legjobban, hogy szeretni próbállak, de Te eltolsz magadtól, azzal a hülyeséggel, hogy nem akarsz senkinek a terhére lenni. Könyörgöm Dana, nem 5 évesről vagy egy járóképtelen emberről beszélünk. Rólad, aki idén lesz 18, rólad, aki kicsit lassabban ugyan, DE JÁR! Nem vagy mozgássérült, nem hátráltatsz senkit. Ez idegesít. Hogy azt hiszed terhére lennél bárkinek is azzal, ha összejönnél vele. Mit akarsz? Egyedül megöregedni? Könyörgöm... -üvöltött a folyosón. Mindenki minket bámult, mire megragadta a karomat és a kórterem felé húzott. Mikor bementünk, becsukta maga után az ajtót. -Amúgy meg mikor hazamentem tőletek, sík ideg voltam és gondolkodás nélkül vertem bele az ajtóba, ami kettérepedt, majd a falba. A csuklóm eltörött, zúzódások lettek az ujjaimon. -Amit mondott, elgondolkodtató volt.
     -Ben... Én... Én nagyon...
     -Nem -vágott a szavamba. -Nem kell sajnálnod -a tekintete lesajnáló volt. Felkaptam a vizet.
     -Miattam?? Tényleg miattam volt minden? Miattam? Oké, akkor menj a pokolba...! -mondtam, azzal sarkon fordultam és kiviharzottam a szobából. A könnyeimmel küszködve indultam haza.

   Itthon persze átgondoltam mindent, de semmi érdemlegesre nem jutottam. Unatkoztam, és beszélnem kellett volna valakivel. Ádám melózott, Őt nem hívhattam. Blanka és Patrik moziba mentek, nem akartam Őket sem zavarni. Bell!! Felnyitottam a telefonomat és tárcsáztam. Rettenetesen sok ideig csengett. Már épp le akartam rakni, amikor felvette.
       -Sziaaa Dana -köszönt lelkesen. A háttérből zaj hallatszott.
       -Szia Bell. Rosszkor hívtalak?
       -Ja, dehogy. Csak Dominikkal bejöttünk a városba.
       -Oh, oks. Akkor majd később beszélünk. Szia -raktam le, mielőtt válaszolhatott volna.
Szóval Ők ketten is kilőve. Áron. Na ja. Hívtam Őt is, de ki volt kapcsolva. Maradt Tina. Ő kicsengett, de ki is nyomott. Fél percre rá jött egy SMS-em.
"Danaaaa. Most nem jó. Randim van, egy irtóóó jó sráccal. Majd beszélünk. Bocsika. Puszillak :*"

Na, remek. Mindenkinek van valami programja, én meg itthon szenvedek. Hurrá. Ben-nek igaza volt.
Egyedül maradtam. És ezt csak magamnak köszönhetem. :'(